Hatvanas évek.
Az ötvenes évek perifériáról induló változásai lassan beszivárogtak a hivatalos kultúra és a fősodratú média bércei mögé. Politikailag és művészileg is egyenes ági folytatása következett az ötvenes évekbeli revizionizmusnak, amiről korábban írtunk. Először a naiv önfeledtség jellemezte az új gerenációt, hiszen immár széles körben közvetíthette saját kultúráját – ez a beat-korszak –, '68-ra viszont a szülők ellenállása miatt súlyos politikai-társadalmi szembenállás következett. Ez a stílustörténetben is korszakhatárt jelent: míg a zenei ötvenes évek '62-ben véget ért, az ártatlan hatvanas évek (beat-korszak) legkésőbb '68-ban zárult, amit egy sokkal politikusabb, művészileg pedig lényegesen komplexebb időszak követett. Ha naptárilag vizsgáljuk tehát, a hatvanas években három korszak tendenciáit találjuk, ezekből csemegéztem most, lentebb kiemelve a tíz kedvenc korabeli előadómat.
Pusztán stilisztikai értelemben vizsgálva
- az ötvenes évek a klasszikus középkorhoz hasonlóan sokféle forrásból táplálkozva (népzene, jazz, blues, soul stb.) kialakította a zene szabályrendszerét, alapvető formáit
- a Reneszánsszal párhuzamba állítható Beat-éra egy koherens rendszerben kezdett el játszani: kis hangköz-ugrások, dallamos riffek, fülbemászó ritmikai minták, nem véletlen a beat elnevezés
- a Klasszikus Rock a Barokk-Klasszicizmus/Rokokó időszakához hasonlóan az érett nagyformákat, szimmetriát, letisztultságot, zeneileg komplex harmóniákat és/vagy dallamvezetést, virtuóz hangszeres játékot, ill. a veretes üzeneteket/nagyon komolyan felfogott érzelmeket kereste
- a nyolcvanas évek, vagyis az Új Romantika fémjelezte időszak a XIX. századi, a klasszikusnál szellősebb vagy dagályosabb, minimalistább vagy túlzóbb formákat kedvelte, valamint a nagy üzenetek helyébe az expresszionizmusra emlékeztető elkapott pillanatok, gondolatfoszlányok léptek
- a modern zene utolsó alkorszaka, a kilencvenes évek pedig – a komolyzenei XX. századhoz hasonlóan – beemelte az avantgárd elemeket, csavart még egyet a korábbi évtizedek termésén, kicsit kiforgatta azokat, „poszt- és neo-hullámokat” eredményezett
1. Cream
Vitathatatlanul a legnagyobbak egyike. 1966-ban, tehát a korszakváltás előtt már megjelennek a kész anyaggal, amit aztán műfajilag rendkívül színes utazások követnek a banda rövid pályája, majd az alkotók szólóútjai (szóló, szóló) során. Ők az 1967-1975 közti korszak első érett, kiforrott képviselői, zenei nagyságuk, intelligenciájuk magasan kiemelkedik a mezőnyből.
2. Janis Joplin
Az amerikai ötvenes évekre Európában a beat-generáció adta meg a választ, hogy aztán a hatvanas évek végén visszatérjen a zene fő csapásiránya a tengerentúlra. A pszichedelikus-éra egyik elindítója a mitikus Joplin, aki kinézetével, gondolataival és az éneklés történetében is mérföldkőnek számít. A zenei kifejezésmód szabadságát, vagyis a virtuózitást a listán szereplő előadók teremtették meg, aminek a komolyzenei alapok, a jazz, illetve Joplinnál különösen nagy erővel a blues beemelése képezte az alapját. Érdemes megemlíteni az első formáció gitárosát, kevesen ismerik, pedig: Sam Andrew.
3. Jefferson Airplane
A hetvenes évekbeli art rock (pl. Floyd, Kate Bush) előfutárai, illetve a Joplin-féle éneklési iskola kihívói. Grace Slick, a két kedvenc női orgánumom közül az egyik, aki egyébként a blues királynő szoros, jó barátja volt, megteremtette az alternatívát a fenti énekmóddal szemben. Továbbá a basszus kiemelt szerepet élvez a zenében és nagyon intellektuálisan strukturált a dalok narratívája (ld. Eskimo Blue Day). Ők voltak az első egyetemi banda, ami mérsékelt stílusukban és szövegeikben is megmutatkozik.
4. The Animals
Ők voltak ténylegesen az elsők, akik a korszakot képviselték. 1964-ben, amikor hatalmas erővel áttört a beat-zene, az Animals is a nagyok között volt, csakhogy totálisan mást játszottak, mint bárki más. Rövid életű zenekar, akik már az 1967-es korszaknyitány előtt feloszlottak, addigra már eljátszották, amit mások csak akkor vagy azután. '67-ben már újra összeálltak, új felállásban, ismét rövid időre, újfent mindenkit megelőzve a következő zenei tendenciákban. Nagyon nagy lánggal égtek és rettenetesen innovatívak voltak, de sosem tudtak hosszú ideig megmaradni. Eric Burdon egyébként a kedvenc énekesem.
5. The Doors
Az új hullám egyik legszínesebb képviselői, akik minden fenti zenekar stílusát birtokolták hosszabb-rövidebb ideig és még a bossa novára és a latin világra is kiterjedt az érdelődésük. Végül a progresszív rockig is eljutottak utolsó lemezükön, aminek aztán a korszakos zseni, Jim Morrison méltóságteljes visszavonulása zárt le. A kedvenc dalaim tőlük:
6. Shocking Blue
Az angolszász területen kívül talán a holland könnyűzene volt a legkiemelkedőbb. A Focus-t mindenki ismeri, ahogy a Veres Mariska vezette, no. 1. slágert (Venus) magáénak tudó Shocking Blue-t is. Ők a pszichedelikus jazz-beat egyedi képviselői. A banda motorja a németalföldi Szörényi Levente, a gitáron, billentyűn, szitáron és fúvós hangszereken egyaránt megszólaló, az összes dalt és szöveget jegyző Robbie van Leeuwen. VM a másik kedvenc női orgánumom.
7. The Yardbirds
A The Animals-hez hasonlóan már '64-től az új zenét nyomják, teljesen kontextus nélkül. Stilisztikailag hatalmas kedvenceim, ráadásul felmérhetetlenül nagy hatást gyakoroltak a többiekre. Egyedül az életmű soványsága miatt nem szerepelnek előkelőbb helyen a listán. De ha azt mondom, hogy folytatása következett… Jeff Beck, Eric Clapton, Jimmy Page, Led Zeppelin, Renaissance – magukért beszélnek a nevek.
8. Traffic
Steve Winwood és Jim Capaldi mint új Lennon-McCartney páros indították el Angliában a beat utáni friss zenei hullámot. Ők is megmerítkeztek sokféle műfajban, először a pszichedelia úttörői voltak, aztán nagyon korán játszottak jazz fusiont, hogy utána elkészítsék a progresszív rock két igen fontos lemezét. A hatvanas évek végén a briteknél a Cream és a Traffic voltak a szupersztárock, belőlük alakult a tiszavirág életű, ám annál kiválóbb Blind Faith együttes is.
9. The Who
Bár eleinte teljesen a Beatles vizein eveztek, nagyon hamar kiderült, hogy ők valójában modok. Úgy játszották végig a legmagasabb szinten a hatvanas és a hetvenes éveket, hogy alapvetően másként gondolkodtak, mint mindenki más '67 után. Ők a ritmus kiindulópontú zene képviselői, jóllehet a dinamika sosem ment a dallam rovására. Paulusz Kristóf szerint Pete Townshend minden idők legnagyobb dalszerzője (zene + szöveg).
10. The Beatles
Azt hiszem, hogy őket nem lehet lehagyni egy listáról. Leírhatatlanul fontos mérföldkőnek számítanak. Noha a popos oldaluk sosem érintett meg, valami olyan széles műfaji skálát jártak be, ráadásul több ízben indítottak el zenei trendeket, hogy itt a helyük. McCartney-t bírom a legjobban, Lennon stílusa a legérettebb, Harrison írta a legjobb dalokat és Ringo Starr.
Nektek kik a kedvenceitek? Írjátok meg kommentben. Szevasztok.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.