Ötvenes évek.
A II. világháború után két törvényszerű folyamat indult. Egyrészt az összeomlást követően eljött a gazdasági csodák kora, a polgári felemelkedés új hulláma, a társadalmi szociális háló kiterjesztése és az életszínvonal radikális emelkedése. Nyugaton beköszöntöttek az unalmas, nyugodt, szürke hétköznapok. Utóbbiból pedig szükségszerűen következett, hogy az immár jólétben felnövő fiatalok valami szabadabbra, más életre, szélesebb keretekre és izgalmasabb távlatokra vágytak, mint a XX. század rigorózus rendjében nevelkedett és háborúktól megnyomorított szüleik. Minden bajával és szépségével együtt felütötte fejét az útkereső húszasok és helyüket nem lelő középkorúak körében a szellemi és művészi pezsgés. Megszületett a jelent a művészet szférájába beemelő pop-art (vö.: hétköznapi jelenségek és tárgyak artisztikus képzőművészeti ábrázolása), a minden korábbit teljesen félredobó új öltözködései stílus, a New Look, a megelőző évtizedekben tabunak számító tartalmakat (pl. szexualitás, generációs problémák, tudatmódosító szerek, etnikai és szociális feszültségek, polgárogi ügyek, igazságtalanságok) hordozó modern irodalom, valamint 1954-ben berobbant az új zene. Bill Haley a tévében is bemutatta Rock Around the Clock című dalát, majd felharsant Észak-Amerika legkiválóbb bárjaiban a modern jazz. Ezekkel kezdetét vette az a csodálatosan sokszínű, pezsgő zenei korszak, ami nagyjából az ezredfordulóig tartott. Minden új zene – részben – az iménti formákból nőtt ki.
Egy részletes cikkben már megemlékeztünk az ötvenes évekről, az elfeledett évtizedről, bemutattuk különböző zenei tendenciáit és fontos előadóit. Szerepelnek köztük szupersztárock és olyanok is, akiket minden fontos alkotó hallgatott, mára mégis megkopott a nevük, ritkán emelik le munkáikat a polcról. Mi nem feledjük őket és azt a sok csodát, amit adtak a világnak. Tény, hogy ez az évtized (zeneileg 1954-1962/64) még szinte kizárólag a tengerentúlon született, de hallgatni már Európában is hallgatták, aminek súlyos következményei lettek néhány év múlva. De erről majd a hatvanas évek legjobbjainál. Most jöjjön a tíz kedvenc ötvenes évekbeli előadóm.
1. John Coltrane
Számomra ő a dzsessz alapja. Hozzá köthető a bebop, az a hang- és ritmuskészlet, illetve a hangerő tudatos használata, amiből minden következett később. A zenei ábécém részei a riffjei.
2. Miles Davis
A XX. századi zene talán legnagyobb alakja, nála a trombitában koncentrálódik minden, ami Coltrane-nél a teljes zenekarra oszlik. Davis indult el a mediterrán napsütés irányába is – Sketches of Spain, latin jazz.
3. Howlin Wolf
Albert Collins előtt ő volt Albert Collins.
4. Wanda Jackson
A popsztár énekesnő prototípusa (Brenda Lee-vel egyetembern), annak megteremtője. Lágyan és erősen egyaránt tudott énekelni, de gitározik is. Máig csodálatos.
5. Fats Domino
Általában nem szeretem, amikor valaki nagyon hasonló dalokat ír. Ő mégis mindig elkap és magával ránt valamiért. Ritmus, ülve éneklés, hajlítások. Ahh, fekete zene.
6. Art Blakey
Ő a kis Coltrane, aki mindenkinél jobban adta elő a bebopot.
7. Otis Rush
Az első elektromos blues-gitáros, aki úgy szólózott is. Tehát jól.
8. Charles Mingus
Ő még a hard bop hullám felejthetetlen alakja. Elsősorban koncerten szeretem.
9. Chuck Berry
Számomra ő a jó rock and roll, aki színesen játssza a billy-t.
10. Muddy Waters
A legalapvetőbb elektromos blues riffeket és köröket ő írta. Egy műfajt teremtett meg. Ha esetleg nem ismernétek:
Nektek kik a kedvenceitek? Írjátok meg kommentben. Szevasztok.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.