Új sorozatot indítunk: minden héten bemutatunk néhány ötven éves, 1968-ban kiadott lemezt. Bár szerkesztőségünk úgy véli, hogy zenei szempontból a rock-korszak páratlan évei (pl. 1967 és 1969) rendre érdekesebbnek bizonyulnak a párosoknál, '68 sem volt gyenge év, társadalmi-politikai jelentősége pedig vitathatatlan. Ebben a cikksorozatban kizárólag jobbnál jobb korongokkal foglalkozunk. Lássuk az első öt választást.

Pink Floyd: A Saucerful Of Secrets

Az egyetlen Pink Floyd album, amin mind az öt tag – már ha Bob Klose-t nem számítjuk – játszik (ld. egyetlen ismert közös fotójukat alább). A korábbi frontember Barrett hatása elharapódzó kábszerhasználata miatt kevésbé érződik a lemezen, igaz, az újonnan beugró gitáros, David Gilmour sem itt tette még le névjegyét. A banda irányítását a billentyűs és basszeros Wright és Waters vették kézbe, hogy enyhén a később ismert progos-art rockos, telt, szelíd, érzelmes és űrbéli Floyd-hangzás felé lökjék a zenekar arculatát. A két irány találkozása gyönyörűen hallható a kiváló space rock kezdődal Let There Be More Lightban, Wright hetvenes éveket előlegező Remember a Day-ében, a Corporal Cleggben és a Saucerful Of Secrets pszichedelikus kezdéséből klasszikus zenébe hajló váltásában. A kiemelkedő daloktól hemzsegő lemez nem rosszabb az elsőnél és tökéletesen megágyaz a későbbieknek, amit két kísérleti album (Ummagumma; Atom Heart Mother) után a Meddle hoz el véglegesen. A nagy korszak (1971-79) zenei világa már nyomokban érezhető itt, 1968-ban is.

Az album legjobb dala: Remember a Day.

Szabó Gábor: Dreams

Minden idők legnagyobb hatású és legfényesebb karriert befutó magyar gitárosa a modern jazz alapjait rakta le az ún. crossover műfaj (vagyis a dzsessz klasszikus-, nép- és popzenével való ötvözése) korai képviselőjeként. A Dreams (Álmok) nem pusztán legjobb és legsikeresebb, hanem azon albuma is, aminek készítésébe nem szólt bele a stúdió. Saját szerzői világa, szabad gitárjátéka, ami Kodályt és a népzenét, Manuel de Fallat és a Beatles pszichedelikáját is elbírja, itt teljesedhetett ki. Ugyanakkor 1968 volt az utolsó év, amikor újítóként lépett fel. A fusion és a rock keményebb hangzásával tiszta, akusztikus gitárra épülő zenéje később már nem tudott lépést tartani. Ugyanakkor ha nincs Szabó Gábor és a Dreams, akkor nincs Chick Corea vagy Santana sem.

Az album legjobb dala: The Fortune Teller.

Traffic: Traffic

Az évtized végére a Beatles-Stones vetélkedés mellé zárkózó Cream-Traffic páros (ami aztán a Blind Faith nevű supergroupban egyesült) új utat nyitott a rockzenében. A jammelős, blues-os és progresszív irányvonalat megjelenítő bandák közül jó néhány 1967-ben debütált, így a Traffic is. A Dear Mr. Fantasy kreativitását szerintem nem üti meg ez a lemez, viszont hasonlóan jó munkáról beszélünk. Talán kissé kettészakad az album a Dave Mason-féle beat dalok és a Winwood-Capaldi-féle jammelős számok váltakozása mentén. Úgy a vokál, mint a stílus terén. Ezt a hibát leszámítva azonban tipikus Traffic hangzást kapunk, rájuk jellemző erős lemezindító opusszal (You Can All Join In), sokszínű fúvósjátékkal, kis barokk-poppal (Cryin' to Be Heard) és az albumon haladva egyre élesebben kibontakozó progresszív témákkal (pl. Forty Thousand Headmen).

A legjobb dal: Cryin' to Be Heard.

Omega: Trombitás Frédi és a rettenetes emberek

Az első egy előadós hazai rock album megszületésének története hűen példázza a szocialista rendszer abszurditását. A Hanglemezgyár vezetői az első hazai rockzenei LP, az Ezek a fiatalok megjelenése után úgy gondolták, hogy a műfaj nem érdemel több korongot. Amikor azonban az Omega angliai körútján felvett egy idegen nyelvű albumot, a honi vezetés nem tűrte, hogy külföldön előbb dobjanak piacra egy ilyen kincset, mint itthon. Jóllehet Kóbor Mecky saját bevallása szerint haza akart rohanni, amikor londoni fellépésük előtt meghallotta a Spooky Tooth-t, a Spencer Davis Groupot és a többi sikeres brit csapatot játszani, annyira elmaradottnak érezte saját anyagukat az övékhez képest, úgy tűnik, megérte a bandának a nyugati turné. Utólag látjuk a lemez gyengeségeit (kiforratlan dalszerzés és dallamvezetés, viszonylag elmaradott magyar stúdiótechnika), ugyanakkor már ezen az albumon is hallható egy-két sláger (Trombitás Frédi; Ha én szél lehetnék; Egy lány nem ment haza). Itt még a kvázi-dalszerző Presser első, kísérletező szárnybontogatásaival találkozunk, amik aztán monumentális, örökérvényű dalokká álltak össze a 10000 lépés idejére.

Az album legjobb dala: Ha én szél lehetnék.

Laura Nyro: Eli And The Thirteenth Confession

A jazz, a soul és a doo-woop elemeit keverő legendás énekesnő második albuma az elsőhöz hasonlóan jól sikerült. Legalább olyan elbűvölő ez a korong, mint a borítón látható sejtelmes, Morticia Addams-re hajazó kép. A hippi korszakot kifejező, könnyen hallgatható, de kellően mély tartalommal megáldott számok követik egymást. A zongora-ének alapú dalépítkezés és a doo-woopos vokál mellett megszólaló vonós vagy fúvós kíséret összességéből született meg a később easylisteningre keresztelt stílus. Magányos estére vagy akár társaságban is kiváló választás. Nyro visszahúzódó, elvont jelleméhez társuló magas és finom hangja varázslatos, simogatja az ember fülét. A lassabb és dinamikusabb dalok végig váltogatják egymást. Carole Kingre és az easylisteningre tett hatása vitathatatlan. Szellemiségében pedig igazi '68-as abumról beszélünk.

Az album legjobb dalai: Eli's Comin; Luckie.

A második részben a Zombies, Nico, Buddy Guy, a Moon és Terry Riley albumairól olvashattok.
A teljes cikksorozatot itt követhetitek.