@Hungarian Geographic: Valakit érdekel, hogy meghallgatod vagy sem? Szerintem: NEM ÉRDEKEL SENKIT. Az ilyen szintű komment a 90-es években volt divat, azóta a blogkultúra magyasabb színvonalon mozog, minthogy fikázzunk csak úgy a semmiből.Talán ha valamilyen gondolatot cáfolnál vagy hozzászólnál. Ilyenkor szokták kérdezni: otthon minden rendben van? Remélem igen...

Bejegyzés: A MÁSODIK FÉLIDŐBEN ÖTÖT RÚGTOK avagy

'Szakértők" hahaha. Bocs. De tuti nem hallgatok bele

Bejegyzés: A MÁSODIK FÉLIDŐBEN ÖTÖT RÚGTOK avagy

@aranyláz: I wonder to myself :D

Bejegyzés: A kilencvenes évek legocsmányabb slágerei

@bluesjam: Szevasz bluesjam! Én is tévedhetek. A Don't Say You Love Me például elképzelni nem tudom, hogy maradt le a listáról.

Egyébként a soul és blues fúzióját szerintem kevesen hajtották végre nála izgalmasabb módon.

Bejegyzés: Happy Birthday, Samantha Fish!

Kedves Don Marcello......valóban jó a lány,én is szeretem,de azért nagy túlzásokba ne essünk....
...."a XXI. század legcsodálatosabb gitárosa"...........azért csak óvatosan a fogalmazással.....

Bejegyzés: Happy Birthday, Samantha Fish!

"Burn down the disco
Hang the blessed DJ
Because the music that they constantly play
It says nothing to me about my life"

Bejegyzés: A kilencvenes évek legocsmányabb slágerei

@Kolompár Magneto: Pont egy loncsoshajú, tarisznyás bölcsész vagyok :(

Bejegyzés: 2018 legjobb lemezei

@Kolompár Magneto: ne már van benne egy csomó link.

Bejegyzés: 2018 legjobb lemezei

Nálam 44 év óta nincs "legjobb" lemez.
Anno Zawinul és Shorter összerakta a Mysterious Traveller-t, onnantól fölösleges minden erőlködés
búék mindenkinek.....

Bejegyzés: 2018 legjobb lemezei

Ízlésről nem érdemes vitatkozni, hiszen ahogy én semmirevalónak tartom a lista felét, úgy nyilván az én képzeletbeli listám meg másoknak hulladék, szóval csak annyit fűznék hozzá, hogy Florence, Janelle Monáe, Daughters, Qualitons, Sons of Kemet, Shame és Mitski az én Deezer listámban benne vannak.

Viszont őszinte örömmel töltene el, ha:
- Végre kimenne a divatból a szándékosan pocsékra, kínzóan hallgathatatlanra kevert sound, mint itt pl. a Gaz Coombes. Ez a tipikus hangkép, ami mára védjegyszerű és divatos lett, számomra lemezek százait tette értelmezhetetlenné. (Munkahelyen és otthon is stúdóminőségű aktív hangfalakon hallgatok zenét, szóval biztos nem a cuccal van gond, hanem hogy mára zsigerből meggyűlöltem ezt a 2 pillanat alatt felismerhető, szerintem végtelenül elcsépelt hangképet.)
- Végre nem azért kerülnének fel listákra bizonyos előadók, mert a globális ízlésformáló véleményvezérek listáin szerepelnek. Nagyon kíváncsi lennék, hogy pl. Earl Sweatshirt tényleg, őszintén értelmezhető-e a mi kultúrkörünkben? Azt nem vitatom, hogy van az a kulturális és politikai közeg, ahol ő releváns előadó, de hogy kelet-európából csak egészen minimálisan érthető, abban teljesen biztos vagyok. Nem a nyelvről beszélek, hanem hogy a mondanivaló ténylegesen átjön-e és szerintem egyáltalán nem jön át.

Bejegyzés: 2018 legjobb lemezei

@doggfather: ha a te listádnál is lenne beágyazott yt videó, akkor értékelhető lenne, így csak ismeretlen repféle izék szöveges gyűjteménye.

Bejegyzés: 2018 legjobb lemezei

A Sons of Kemet, a Shame és Hopkins jók, a többi ugyanaz az egykaptafa cipőbámulós dögunalom indie, ami anno fiatalkoromban, a '90-es évek végén is ugyanez a dögunalom zenepótlék volt loncsoshajú, tarisznyás bölcsészeknek :)

Bejegyzés: 2018 legjobb lemezei

Nekem is van listám: dogg-n-roll.blog.hu/2018/12/27/2018_top_10_lemeze

Bejegyzés: 2018 legjobb lemezei

Ja, mellesleg a Baccara, vagy éppen a Saveyourkisses előadói - egyszerűen táncdalénekesek. Ennyik és nem többek. Dallamos slágereket akartak előadni, és kész.

Bejegyzés: A hetvenes évek műfajai: a diszkó

"De mi is volt tulajdonképpen a diszkó-korszak? Erre keressük a választ."

Csak éppen nem találtátok meg. Még csak a közelében sem jártatok (ha már királyi többes...)

A "szégyen" meg az "undorító" meg a "szenny" kifejezések használata meg olyan, hogy ez végképp nem "válaszkeresés", szimplán csak egy saját (has)vélemény kifejezése, vagy mondjam úgy: felböfögése.

És nem, nem szeretem túlságosan a dickót (!), szóval nem elfogultságból írtam ezeket.

Bejegyzés: A hetvenes évek műfajai: a diszkó

Nem tagadom, mint régi diszkórajongónak ez a blogbejegyzés egyáltalán nem volt kellemes meglepetés. Azzal persze semmi bajom nincs, ha valaki nem szereti ezt a műfajt, és azt se mondom, hogy csak diszkórajongók írhatnak róla.

Nem szeretnék a szerzővel vitába szállni, túl sok értelme nem lenne, és túl olcsó megoldás lenne azzal érvelni, hogy éppenséggel a rockzene és az új hullám is produkált legalább annyi középszerűséget vagy feledhető vackot, mint a diszkó műfaj.

Néhány dolgot erősen hiányolok a szövegből, vagy éppen kifogásolok benne. A szerző lényegében a svéd ABBA feltűnéséhez kapcsolja a diszkó műfaj megszületését, amit már csak azért is tévedésnek tartok, mert az ABBA repertoárját nem lehet kizárólag ebbe a skatulyába gyömöszölni jó néhány „echte” diszkóslágerük ellenére sem, ők inkább pop- vagy tánczenét játszottak. Jelentőségüket tekintve viszont legalább egy véleményen vagyunk. :)

A diszkó azonban nem Európában született műfaj egy svéd együttes által, hanem Amerikában alakult ki a hetvenes évek elején, nyilvánvalóan a már létező zenei műfajokból ihletet merítve, felhasználva a hangszerek és a hangrögzítés fejlődésének köszönhető lehetőségeket is. Talán ezért is kellett volna külön kitérni az amerikai és az európai diszkóra (eurodisco). Szakemberek különösen az előbbiről egyáltalán nincsenek túl rossz véleménnyel, és a különbséget általában abban látják, hogy az amerikai stílus a hangszerelésre, a ritmusra helyezi a hangsúlyt, az eurodiscóban viszont inkább a dallam dominál.

S ha már sárgával ki van emelve, hogy a szerző azt szeretné megvizsgálni, hogy mi is az a diszkókorszak, akkor igazán sajnálatos, hogy a társadalmi vonatkozásokra kevesebb hangsúlyt fektet. Például arra, hogy hogyan és miként alakult ki az Egyesült Államokban a hetvenes években az „carpe diem!” életérzés, amely mindent elsöprő trenddé tette néhány évig a diszkót. Arra sem veszteget sok szót, hogy ekkoriban erősödtek meg a nők emancipációs törekvései, a feketék különféle egyenjogúsági megmozdulásai, a melegmozgalmak is ezekben az években kaptak erőre. Mindezt a diszkózene népszerűsége is tükrözi, ez a műfaj ugyanis a korábbiaknál jóval nagyobb érvényesülési lehetőséget adott a nőknek, a színes bőrűeknek és a homoszexuálisoknak. Soha annyi női szólista és női formáció (többnyire triók) nem dolgoztak a könnyűzene világában, mint akkor, egymást érték a színes bőrűek összetartozását szimbolizáló Sistersek, Brothersek és Familyk. Számos előadóról nemcsak találgatták a szexuális identitását, hanem nyíltan vállalták is azt. A diszkó megfelelő zenei hátteret jelentett annak a kornak, amelyet az egyéjszakás kalandok, az éjszakai élet és a kábítószer-élvezet szimbolizál. Az egész kor életérzését szimbolizálja Alicia Bridges 1978-as slágere, az I Love the Nightlife szövege.

Európába mindez némi késéssel és „megszelídülve” jött át, és mivel hazánkban is az eurodisco kapott tág teret, sokan hajlamosak a diszkót kizárólag az európai diszkósztárokkal azonosítani. Akik között egyébként szintén voltak jók, elfogadhatók és feledhetők, mint bármilyen más műfajban.

Nem kötelező szeretni mondjuk az Y. M. C. A.-t, vagy a Save Your Kisses for Me-t (mellesleg az ABBA után két évvel győzött az Eurovízión, és a rendezvény egyik legemlékezetesebb versenydala mindmáig) vagy a D. I. S. C. O.-t, de a műfaj „legundorítóbb dobásai” közé sorolni szerintem elég amatőr értékítélet. Olyan, mintha azt mondanánk, hogy például a Star Warsnak sincs semmi létjogosultsága, csak egy üres látványorgia, mert a filmművészetben rejlő lehetőségeket Fellini, Bergman, Kuroszava stb. (tetszés szerint behelyettesíthető bármelyik klasszikus rendező neve) sokkal gondolatébresztőbb művekkel aknázta ki. Nem kell mindig magvas gondolatokkal foglalkozni, nem kell mindig olyan rettenetesen igényesnek lenni a zenében (főleg ha esetleg az ember más művészeti ágakban már nem annyira válogatós), az ember néha csak szórakozni szeretne, a pillanatot élvezni, kilépni a napi taposómalomból. Ennek egyik lehetősége volt a diszkózene is. Akkor is, ha a disco éppúgy nem volt „mindenki zenéje”, ahogyan a punk, az új hullám, a country, a rock stb. sem az. Szerintem.

Bejegyzés: A hetvenes évek műfajai: a diszkó

1. Dogs
2. Set the Controls for the Heart of the Sun
3. Sheep
4. Us and Them
5. Pigs (Three Different Ones)

Bejegyzés: Isten éltesse, Roger Waters!

annyira jó , hogy csak úgy ömlenek a hozzászólások :)

Bejegyzés: 2018 eddigi legjobb lemeze

Jó lista. A krautrock tényleg inkább gyűjtőfogalom, de gyakran társítják hozzá a motorikus dobütemet (jellegzetes példa Neu! - Hallogallo c. száma) tehát azért nemcsak szellemi csoportosulásként lehet rá utalni. Nekem egyébként a hetvenes évekbeli "progresszív" zenekarok közül ezek állnak a legközelebb hozzám. Ha a lista stílusához hasonlóan öt lemezt választanom kéne, akkor ezek lennének: Amon Düül II - Wolf City, Can - Ege Bamyasi, Xhol Caravan - Electrip, Embryo - Steig aus, Agitation Free - 2nd

Bejegyzés: A rockzene alternatív oldala

@KisGrega: Nem a lista a baj, még csak nem is a rengeteg tárgyi tévedés. Ha ez egy nem hozzáértő, szubjektív listája lett volna, bevallottan, csak arról, hogy neki mi tetszik, mi nem tetszik, mire aasszociál elismerve, hogy nem ért hozzá és pontatlan is lehet, aakkor ez a lista akár még rendben is lehet.

De könyörgöm: Az nem baj, hogy valaki nem tudja pl. a Coolio dal hátterét, a közös előadást magtól, az viszont baj, ha úgy akarja magát hozzáértő, mérvadó kritikusnak beállítani (nagyképűen hazudni), hogy ennek kiderítéséhez szükséges 3-4 perc kutatómunka is kimaradt.

És ez itt nem csak igénytelenség, de a rosszindulatú szöveg mellett aljasság is, és azt a veszélyt is hordozza, hogy a követkeő ember aki kutat erre a listára talál pl. rá. Erkölcsileg és tartalmilag sokkal lejjebb van, mint a listán szereplő előadók, így fikázni pedig, elsősorban a saját igénytelensége miatt gáz. Mert a nincs a véleményezett műban érték, és nincs a kritikusban a megértéshez szükséges érzék helyzetet mossa össze.

Ha a kritikus által nem megértett értékek és a nem létező értékek közé egyenlőségjelet teszünk, annak az igazi vesztesei nem az Aqua féle paródiák lesznek, hanem pont azok a kiemelkedően értékes művek, amik jóval a kritikus színvonala fölé kerülnek.

Egy magát kritikusnak, szakértőnek pozicionáló szerzőnek a kulturáléis kontextust ismernie kell, és képesnek kell lennie utánanézni a számok hátterének. Ez műveltség, korrektség, emberség kérdése. Azt, hogy mitől lesz a kritika értékes alkotás tudni a műveltség része is, és tájékozdni arról amivel foglalkozunk is a művelt ember ismérve.

Szerintem jobban tenné a toplista szerzője, ha szívére venné a visszajelzéseket, és tanulna belőlük és a hibájából.

Bejegyzés: A kilencvenes évek legocsmányabb slágerei