Történt 2011-ben Londonban, hogy egy pubban ültem spanyol cimboráimmal. Életem legtermészetesebb, bejáratottabb mozdulatával lezártam a telefonom képernyőjét, miután ellenőriztem az időt, és ledobtam a mobilt magam elé az asztalra, ahogy mindig szoktam, oda se figyeltem. A valóságban viszont az történt, hogy betárcsáztam a 69-es számot (ez még régi, nyomógombos telefon volt), majd a mellettem ülő gyönyörű Sara elé csúsztattam égő képernyővel a készüléket. Onnantól kezdve egész este nagyon furcsán viselkedett velem ő és a tesója is, én meg magyarázkodhattam, hogy de én nem a, csak. Aznap este történt, amikor Amy meghalt. Tömve voltak a londoni pubok, mint minden fontos napon, legyen szó tragikus eseményről, választásokról vagy az Arsenal-Tottenham rangadóról. Mindenki a tévét figyelte, mert akkor mondták be, hogy meghalt az utolsó nagy Egyéniség.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.