„Hol volt, hol nem volt… Volt egyszer – esetleg kétszer – egy földi Paradicsom, melyet Borsföldének hívtak.”

Így indul a Beatles hippi-tündérmeséje egy pszichedelikus színekben pompázó tengeralatti országról, amelynek szivárványkapuján belépve azonnal a „LOVE” szó ötlik a szemünkbe, s amelynek lakói békében és boldogságban, örökös zenében élnek. Ez bántja a gonosz Kék Manókat, akik az egész világot el akarják zenétleníteni és kékíteni/szomorítani (gondolj az angol blue szó kettős jelentésére!). Borsföldét (Pepperland) le is igázzák, egyedül a hirtelenjében az Admiralitás Első Lordjává kinevezett Ifjú Fred (Sgt. Pepper, azaz Bors őrmester) menekül el a Sárga Tengeralattjáróval, hogy segítséget hozzon.

El is jut Liverpoolba, ahol a Magányos Szívek Klubjában (Lonely Hearts Club) találkozik a Beatles tagjaival, akiktől segítséget kér és kap. Elindulnak visszafelé, furcsa kalandokat élnek meg az Idő, a Tudomány, a Szörnyek és a Tudattágítás Tengerében, fölszedik Jeremyt, a Sehol-Emberkét (Nowhere Man), majd a Lyukak Tengerén át végre eljutnak Borsországba. Itt előbb hangszereket szereznek, majd mint Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band, a zene és a mindenkire érvényes szeretet erejével előbb legyőzik a Kék Manókat („csodafegyverüket”, a minden szépet ökölbe szorítottan porrá zúzó Kesztyűt például az All You Need Is Love testet öltött szavai borítják el), majd rábírják őket, hogy még ők is az összemberi testvériség részeivé legyenek.

Maga az ekkoriban már felbomló félben lévő Beatles nem igazán foglalkozott a filmmel: összesen négy dalt írtak hozzá (nem is igazi mesterműveket), a többit korábbiakból, főleg a ’66-os Revolver és a korszakos jelentőségű, ’67-es Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band anyagából válogatták össze. A fiúk még arra sem voltak hajlandók, hogy saját rajzolt alteregóiknak kölcsönözzék a hangjukat.

A zenei összhangzatot jelentősen gazdagítják viszont a klasszikus képzettségű producer, George Martin által komponált és vezényelt nagyzenekari betétdarabok.

S ami kiemelkedően fontossá teszi ezt a filmet, az nem kevesebb, mint hogy a Yellow Submarine egyértelműen új korszakot nyitott a rajzfilmtörténetben. Sokféle stílusának mindegyike radikálisan szakított az addig uralkodó, klasszikus (s valóban elbűvölő műveket is alkotó) Walt Disney-hagyománnyal, s kikerülhetetlen hatást gyakorolt az összes később készült rajzfilm milyenülésére (hogy mást ne is említsek, itt van mindjárt Jankovics Marcell 1973-as János vitéze). No igen: teljesen világos, hogy egy ilyen – ráadásul bravúrosan megjelenített – pszichedelikus kalandtúra, ilyen elbűvölően szürreális lények után (közülük személyes kedvencem a kétkarú, szabályos mellúszó-tempókkal közlekedő hal, de van sok egyéb is) többé senki semmit nem formálhatott meg ugyanúgy, mint előtte tette volna.

A szerző szerkesztőségünk szellemi támasza, Diogenidész.

Rendező: George Dunning. Művészeti vezető: Heinz Edelmann. Grafikus tervezők: Jack Stokes – Robert Balser.