2018 van. Az év, amikor hivatalosan is elfogadottá vált Magyarországon a Dzsásztin, a Tonuzóba és a Vridávani keresztnév. Hogy kik a 2018-as esztendő üstökösként ragyogó előadói és melyek legjobb lemezei, nem tudom. Kedvenc bandáimat és korongjaimat viszont igyekszem értő elemzés kíséretében a kedves olvasó elé tárni. Kristóf barátom gyöngyszemeit itt olvashatjátok és hallgathatjátok. Most pedig lássuk Buri idei listáit: az öt kedvenc videóklipet, az év felfedezettjét, a tizennégy legkedvesebb lemezt, az év magyar lemezét és az év magyar dalát.

2018 legjobb klipjei:

1. Paul McCartney & Emma Stone: Who Cares

Amikor egy nagyon fontos, közérdekű mondanivaló, a világ egyik legjobb zenész-költője, korunk legbriliánsabb színésznője és egy kivételesen színes forma találkozik…

2. The Good, The Bad & The Queen: Merrie Land

Az egész lentebb tárgyalt album kapott egy nagy színpadi előadást, ami mind formáját, mind tartalmát, esztétikáját, színészi alakításait, technikai megoldásait tekintve lenyűgöző.

3. Childish Gambino: This Is America és U. S. Girls: Mad as Hell

és

Bár a két film tartalmával alig tudok azonosulni, kétség kívül nagyon erős üzenetet fogalmaznak meg, tele a klip műfajában párját ritkító számú utalással. Minden elismerésem a szellemi és a technikai kivitelezésért.

5. Jade Bird: Uh Huh

Igazán minimalista és igazán kifejező. Ekkora ötlet eddig csak PJ Harvey This Is Love-jánál született.

2018 felfedezettje: Jade Bird

Egyelőre album nélkül, viszont számtalan felvétellel büszkélkedhet a Blues legújabb üdvöskéje, tizenkilenc éves titánja. Ilyen karcos hangot talán Alannah Myles óta nem hallhattunk, és az már elég régen volt. Stílusában ennek megfelelően keveredik a hippi identitás által összekapcsolt klasszikus rock, a blues, a country-blues, sőt a grunge és az art rock/pop is. Hogy ez a sok irány hogyan érik majd össze, remélhetőleg egy jövőre esedékes LP-n kiderül. Mindenesetre Jade Bird a klasszikus érces, vintage hangzás legmenőbb fiatal képviselője, aki ugyanakkor – más sztárocskákkal ellentétben – nem másol senkit, hanem a saját identitását önti lírába.

Tizennégy legkedvesebb idei lemezem ábécé-sorrendben:

A kétarcú lemez – Anna Calvi: Hunter

Nehéz eldönteni, hogy a töredezettség vagy a kiforrottság jellemzi-e inkább a Huntert. A kortárs art rock-robbanás emblematikus figurája, aki egyébként idei turnéján visszalátogatott a hajóra, nyilatkozataiban beszélt is arról, hogy milyen nehezen találta meg új lemezének identitását. Talán evvel magyarázható, hogy az új elektronikus-art popos irányba tett kalandozásait rögtön – egy csomagban – a lemez elejére tette, majd a negyedik daltól radikálisan visszatér korábbi stílusához. Innentől viszont teljes kiforrottság jellemzi az albumot. A Hunter biztosan nem a legjobb és legkreatívabb Anna Calvi korong, az viszont biztos, hogy a brit művésznő mostanra végérvényesen megtalálta saját hangját, saját stílusát. Nagyon egységes hangzású és egyenletes színvonalú lemezt hallunk. Az erős hang, a Telecaster-ekhó és az avantgárd dalszerzői koncepció uralja az egész oratóriumot. Az érett forma mögött persze biztosan ott van a korábban Kate Bush-sal, a Talking Heads-szel, az INXS-szel, a Yeah Yeah Yeahs-szel, a Killing Joke-kal, Lou Reeddel és Nick Cave-vel is dolgozó sztárproducer, Nick Launay munkája is.

A legjobb dal: Chain

Artisztikus ária a Kaszással – Anna von Hausswolff: Dead Magic

A svéd billentyűs-énekes művésznő tulajdonképpen már a címében elárulta lemezének koncepcióját. A Dead Magic olyan élmény, mintha a Kaszás kézen fogna minket és körbevezetne az élet legsötétebb pillanatain, megmutatná a Pokolt és a Purgatóriumot. Szenvtelenül állna mellettünk és tárná fel előttünk az élet nagy misztériumait. Konkrétan, a zene szintjén az artisztikus vokálok (ő is a Kate Bush, Siouxsie Sioux, PJ Harvey, Anna Calvi, Chelsea Wolfe féle énekfelfogást vallja), az Emerson és a Goblin legsötétebb, giallós munkáit idéző szintetizátor és gregoriánus eredetű orgona, valamint a regölést vagy törzsi tűztáncokat idéző súlyos ritmusok jellemzik a lemezt. Kétségtelenül dark wave-et hallunk, mégis mintha megkönnyebbülnénk az oratórium végére és kinyílna a szemünk egy isteni csoda előtt.

A legjobb dal: The Mysterious Vaniching of Electra

Tom Waits-nek van hangja és amerikai zenét játszik 2018-ban – Boz Scaggs: Out of the Blues

Több klasszikus, köztük Boz Scaggs is felkerült idei listámra. Scaggs kétség kívül nem a kortárs muzsika meghatározó alakja, hanem a legendás hetvenes évekéé. Idei lemeze viszont meglepően frissen szól. Igazi amerikai nagyvárosi zene, ami néhol koszos kocsmamuzsika, néhol melankolikus elmélkedés, míg máskor fülbemászó dzsessz-blúz-szól. Scaggs meggyötört, érzelmes hangja megcsapja az ember szívét. Igazán jó volt hallgatni a jobbféle új-hollywoodi filmzenéket idéző albumot. A beágyazott piktúra egyébként pályázik a 2018 legjobb lemezborítója címre is.

 A legjobb dal: I’ve Just Got To Forget You

A legnagyobb legenda Amy óta – Charles Bradley: Black Velvet

Talán senki sem szólt még nagyobbat halála után a könnyűzenében, mint Charles Bradley. Az önmagában történelmi, hogy valaki idős korában kezdje profi karrierjét és váljon világsztárrá. Utolsó, negyedik lemeze mintegy soul Requiemként helyezi fel a koronát a tragikus sorsú egykori James Brown-imitátor fejére. A zene hibátlan és az a hang, az a torock aranyból van. De ne álljunk meg ennyinél. Történelmi a Nirvana és Neil Young átdolgozása, újraértelmezése is. Pár éves pályája alatt egy valamit bebizonyított Charles Bradley: nem kis testvér, nem imposztor, hanem a legnagyobb soul legenda Amy óta. A szív kitárul és hallhatóvá válik egy egész világ előtt.

A legjobb dal: Victim of Love

Csak semmi smink – Courtney Barnett: Tell Me How You Really Feel

Sokan csalódtak, meg apu levágott hajának érezték magukat az Arctic Monkeys hirtelen(nek vélt) fordulatát követően. Nos, Courtney Barnett százszor pezsgőbb munkásságát ajánlom minden elkötelezett indie fanatikusnak. Változatos témái üde színt adnak a sokunk által olyannyira kedvelt alter gitár sound-alter énekstílus-alter dallamvilág-alter nagyvárosi értelmiségi szövegvilág kombónak. Második nagylemeze még erősebb, mint a három évvel ezelőtti nyitány. Klipjeit pedig külön ajánljuk az olvasóknak. (Ha belegondolunk, az ACDC sikerét követően a XXI. században csak úgy sorjáznak a nemzetközi sikereket halmozó aussie rockbandák: Jet, Tame Impala, Tonight Alive, King Gizzard and the Lizard Wizard, Courtney Barnett…)

A legjobb dal: Need a Little Time

Rakendroll van. –

            Fantastic Negrito: Please Don't Be Dead

            és

            Jack White: Boarding House Reach

            és

            Danielle Nicole: Cry No More

Ha 2018-ban bárki azzal a baromsággal jön, hogy a rakendrollnak leáldozott, mert ilyen a világ, meg így, meg úgy és hasonlók, akkor erre egy válaszom van: rakendroll van. (Erről jut eszembe: ,,Húzzák meg a botom, vidámság és rock and roll.”) Az egyelőre csak a befutás küszöbén álló Fantastic Negrito zenéje, hála ízes, feketés, funkos, Anthony Kiedis-es kiejtésének és egzotikus gitártémáinak, jóval színesebb és lightosabb az átlagos blues-rock bandáknál. Ő és Jack White minden húzásukkal új kapuit nyitják ki a valaha volt legtrendibb zenének, a klasszikus blues-rocknak. Utóbbi új lemezén korábbi munkáihoz képest is kissé szokatlan irányokat vesz. Messze a leginnovatívabb kísérleti anyag idén. (Hab a tortán, hogy közben újra összeállt a Raconteurs és érkezik második albumuk.) De ne feledkezzünk meg a hétköznapokban mindig magától újraértelmeződő blues-ról sem, amit idén Jade Bird, a Larkin Poe és Boz Scaggs mellett mellett az egészen zseniális hangú Danielle Nicole szállított nekünk. Nagy keletje van ezen tradicionális muzsika újrafelfedezésének manapság. Ezzel pedig az is együtt jár, hogy olyan aranytorkú figurák tűnnek fel a 2010-es években, mint mondjuk a megelőző dekádban, a neo-soul forradalom idején.

A legjobb dalok: A Boy Named Andrew (mivel nincs róla normális példány a közösségi videóhálón, lássuk az második legjobb dalát) és Over and Over és Cry No More

Szelíd utazás Időtenger hullámain – Fernando Perdomo: Out to Sea

Az instrumentalitás tengerkék hullámain evező naszád gitáros kapitánya ugyan a múlt rezgéseit meglovagolva hajtja előre járművét, Out to Sea című albuma mégis oly egyedi és oly gyönyörű, amiből a kortárs vizeken kevés akad. Fernando Perdomo valóban progresszív rockot játszik, nem az öncélú, a hetvenes években gyökerező identitását vesztett matekos bandák útján jár. Új lemezén a Focus, a Pink Floyd és a Genesis nevével fémjelzett szimfonikus iskolát gondolja újra (dalaival Peter Banks, a Thijs van Leer és a Focus, Roye Albrighton és a Nektar, Sonja Kristina és a Curved Air előtt tiszteleg). Égi zenéje csodálatos utazásra hív, tengert átszelő túrájára érdemes jegyet váltani.

 A legjobb dal: Out to Sea

A „rock and roll lady” visszatér – Florence + The Machine: High as Hope

Tíz éve már, hogy a brit rockzenekar megalakult, mára pedig igazán népszerűvé váltak nemzetközileg (még Magyarországon is, jövőre jönnek a Szigetre). Legújabb lemezükön sokkal finomabb hangzással, de nagyjából pont ugyanazzal a stílussal találkozunk, mint korábbi anyagaikon. Florence hangja továbbra is lenyűgözően zseniális és technikás, magasai és az emelkedett muzsika ismét elvarázsol. Ugyanakkor az előző albumokban mintha több lendületet éreztem volna. Nem a High as Hope a legjobb F+M lemez, de így is csodálatos élmény hallgatni.

A legjobb dal: Hunger

Színház az egész világ – The Good, The Bad & The Queen: Marrie Land

A Gorillaz-alapító Blur-frontember Damon Albarn, az ex-Clash basszeros Paul Simonon, a Verve gitáros Simon Tong és a hetvennyolc éves dzsessz-gospel dobnyúzó Tony Allen szupergrupja 2006-os egyszeri jelenése után idén új anyaggal rukkolt elő. A tagok korábbi zenei kalandozásainak hatását mind magán hordozó Marrie Land születésének apropóját a szigetország Brexit után kialakult helyzete adta. A dalok egy idei brit körút tapasztalataiból születtek, a teátrális klipek pedig artisztikus kifejezései valamennyi Albarn verssel ellátott közös szerzeménynek. Számtalan zene- és művészettörténeti hatást és utalást lehetne az album és a belőle készült klipcsokor kapcsán felemlegetni, most maradjunk a három legfontosabbnál. Míg a prológusban (Introduction) a kiváló Powell-Pressburger páros Canterbury mesék filmadaptációjából hallható egy részlet, a hasbeszélő bábot egy 1945-ös angol horrorfilmből (egész pontosan egy Ealing horrorból), a Dead of Nightból kölcsönözték. Albarn egyébként egy saját arcához igazított, egyszer használható maszkot kapott, végig ebben szerepel a klipsorozatban. Az anyag producere a korábban David Bowie-val dolgozó Tony Visconti volt, akinek azért sikerült a két éve elhunyt rocksztár szellemét is megidéznie valamelyest. A Marrie Landnél közelebb brit előadó az elmúlt hét évben még nem jutott PJ Harvey Let England Shake-jéhez, ennél nagyobb elismeréssel pedig aligha adózhatunk a The Good, The Bad & The Queen munkája előtt.

A legjobb dal: Gun to the Head

Boszorkányság és középkor – Julia Holter: Aviary

Julia Holterről mindig is tudtuk, hogy vonzódik a barokkpopos, chamber popos és ambient hangzásvilághoz, legújabb lemezéről viszont elég nehéz eldönteni, hogy vajon popzene-e még vagy klasszikus muzsika. A kitűnő Pop Sucks blogon nagyon találó megfogalmazást olvashatunk, miszerint olyan ez az album, mintha Kate Bush énekelne egy Steve Reich hangszerelte zenére. A dalok a középkori boszorkányság és misztikus vallásosság, a keleti háremek és az ókori papnők szakrális otthonait idézik (erre a borító még inkább rájátszik). Holter előző lemezeihez képest az Aviary sokkal elvontabb, jóval lassabb és kevésbé kapnak szilárd formát a dalok. Épp ezért a konvencionálisabb számok és a hosszú kompozíciók fokozódó lüktetésű, egyre hangosabb, üvölteni, kitörni készülő részei egészen leteperik az ember fantáziáját. Elég hosszú albumról van szó, viszont aki nyitott az komolyzenére, a jazzre, a barokpopra és az art rockra, az nagyon-nagyon szeretni fogja az Aviary-t.

A legjobb dalok: I Shall Love 2 és Les Jeux to You

A tenger és a világűr összeér – Kamasi Washington: Heaven and Earth

Újabb lemezzel rukkolt elő a dzsesszt újra a fősodorba rugdosó Kamasi Washington (még klipek is készültek az LP-hez, ld. lentebb). Külön öröm, hogy Washington a Snarky Puppy után már a második előadó, akinek sikerült az elmúlt tíz évben a dzsessz legizgalmasabb műfajával, a fusionnel általános sikert aratnia. Bár a lemez hosszú és második fele egyértelműen színesebb, az egész hatalmas mestermű. Aki szereti a futurista, űrhangulatot árasztó tónust, a szimfonikus-artisztikus jazz rockos témákat és a hangszereket idéző énekes felfogást, kötelező meghallgatnia az év egyik legjobb lemezét, annak felvonásait és a dramaturgiai csúcspontoktól virágzó kompozíciókat.

A legjobb dal: Will You Sing (rituális előírás szerint felkeresitek és meghallgatjátok a dalt Spotify-on, mert Magyarországon más platformon nem elérhető)

Az „Allman-fivérek kishúgai” újra gitárt ragadnak – Larkin Poe: Venom and Faith

Az Allman-fivérek kishúgainak kikiáltott Lovell-lányok a tengerentúlon továbbra is meglehetősen népszerű, mi több, teljesen új irányokat kereső – és nem mellesleg szélsebesen feminizálódó – blues-szcéna kiemelkedő képviselői. Úgy hiszem, hogy az idei szezon több szempontból is áttörést hozhat a karrierjükben. A Venom and Faith egyértelműen a legegységesebb lemezük eddig. A korábbi anyagaikban kissé suta programozott ritmus helyét is tökéletesen megtalálták mostanra. Ám nem pusztán ezért állítom, hogy lassan felérnek a csúcsra. Dalszerzés terén is nagyot léptek előre az előző, egyébként szintén zseniális Peach c. LP-jükhöz képest. A Venom and Faith-en jelen van a blues-orientált, néhol a country és a klasszikus rock felé kacsintgató stílus, de finoman új utakat nyitnak a pszichedelikus színtér felé is. Ezért igazán érdemes lesz március 27-én ellátogatni a Dürerbe. Friss koncertfelvételeiket elnézve, gyakorlatilag csak a plafon nem szakad le, olyan erővel vannak jelen a színpadon.

A legjobb dal: Mississippi (feat. Tyler Bryant)

Pajkos alámerülés – Lily Allen: No Shame

Bár pontosan tudom, hogy mennyi változáson ment keresztül harmadik lemeze óta, és hogy mennyi mindent megtagadott 2013-14 körüli múltjából a popszakma legmenőbb figurája, félve ültem le meghallgatni új korongját. Az elektropoptól áthatott A-oldalt kicsit szoknom is kellett, nem voltam maradéktalanul elégedett. A soulos gyökerekhez némileg visszatérő és avantgárd dalokkal színezett B-oldal viszont néhol olyan felüdülést nyújtott, mint az első Lily-s élményeim (a második felvonás az album első felét is segít jobban átlátni). Kísérleti anyag, útkeresés, nem vitás. Valószínűleg a múlt átértékelése és a kiútkeresés szülte. A No Shame újító, alternatív dallamaiban viszont ott van az Allright, Stillen és az It’s Not Me, It’s You-n hallható pajkos Lily Allen is. Amit igazán szeretek benne, az iróniával áthatott kíméletlen őszinteség, a teljes szerzői autonómia, valamint a maníros-kreált celebvilágot és a popszakma bugyrait kíméletlenül megvető, mégis mainstream attitűd. Hogy művészileg (és emberileg) hova jut a következő lemezére, nem tudom, a No Shame viszont rá jellemző őszinte önkifejezés. Nagyon várom már a következő LP-t.

A legjobb dal: Three (amit kislánya szemszögéből írt)

Naturalizmus és emelkedettség – Mitski: Be the Cowboy

Mitski – Courtney Barnett-tel az oldalán – a kortárs indie-szcéna legjobb formában lévő képviselője. Bár több lemezt is kiadott már, a Be The Cowboy talán még nagyobb áttörést hozott a különleges külsőjére is építő művésznőnek, mint az előző, szintén mérföldkőnek számító LP-je. Az indie, a posztpunk és az elektronika mellett most mintha a kortárs art rock/pop vonulat stíljegyei is felfedezhetők lennének (úgy zenéjét, mint szövegeit tekintve). A gitár nem tűnik el, de sokkal többet kapunk a többi hangszerből. Az új album főszereplői a karcos alapra gondosan felépített artisztikus dallamok és mindenek előtt a billentyű. Az egészet a különböző dalokban megjelenő karakterek fogják össze, akik valamennyien magányosak, vágyakozók, kissé megfáradt figurák. Közös vonásuk, hogy nincsenek a helyükön. 2018 egyik legjobb lemeze a keserű szövegekkel átszőtt, bús, de lendületes és kreatív Be the Cowboy, amivel a japán származású New York-i Mitski végleg beírta magát a legnagyobb dalszerző-előadók közé.

A legjobb dal: Me and My Husband (a klipet kapók közül a Nobody)

Láttam a rock and roll jövőjét – The Reign of Kindo: Happy However After

„Láttam a rock and roll jövőjét” – írta egy zenekritikus megvilágosodva 1974-ben. Akkor Bruce Springsteenre célzott az említett firkász, én viszont – többek közt – a The Reign of Kindora gondolok. A 2000-es évek zenei pokoljárása után (persze nem egy gyöngyszem termett akkor is, csak hát rendesen átalakult a popzene XX. században megismert formájához képest) az elmúlt tíz évben egyre tisztábban kezd kialakulni, hogy milyen irányok lehetnek a rossz értelemben vett mainstream kihívói. A rockzene is megkapta új nagyágyúit mind prog/art (pl. PJ Harvey, SOAD), mind alternatív-indie (Strokes, Arctic Monkeys) vonalon, mind a keményebb blues-os muzsika terén (pl. Jack White, Black Keys). Ami azt illeti, a Kindo már több mint tíz éve játssza szuper izgalmas és sokszínű prog-indie keverék muzsikáját. Új lemezükön a funk és latin jazz kapja a főszerepet. Előbbit ilyen ízesen szerintem a Red Hot Chili Peppers óta nem játszotta senki.

A legjobb dal: Smell of Rose (bár a Return to Me klipet is kapott)

… és amiket még ajánlok:

Billy F Gibbons: The Big Bad Blues – műfaj: Texas blues, blues

Buddy Guy: Blues is Alive and Well – műfaj: Chicago blues, blues

Brandi Carlile: By the Way I Forgive You – műfaj: country

Daughters: You Won’t Get What You Want – műfaj: indusztriális rock, avantgárd rock

Daron Malakian and Scars On Broadway: Dictator – műfaj: alternatív metál, art rock

Edie Brickell & New Bohemians: Rocket – műfaj: alternatív rock

Eric Clapton: Happy Xmas – műfaj: karácsonyi muzsika, blues

The Internet: Hive Mind – műfaj: neo-soul, jazz funk, smooth jazz

Kacey Musgraves: Golden Hour – műfaj: art pop

Kali Uchis: Isolation – műfaj: r’n’b, neo-soul

Parquet Courts: Wide Awake! – műfaj: indie rock, alternatív rock

The Soft Moon: Criminal – műfaj: dark wave

Sons of Kemet: Your Queen is a Reptile – műfaj: jazz, hip-hop

Uriah Heep: Living the Dream – műfaj: hard rock, progresszív rock

ZAZ: Effet Miroir – műfaj: sanzon, jazz, latin pop, alternatív pop

Az év magyar lemeze

Stikli: Utóíz

A srácokkal hamarosan interjút hallhattok a Nagylemez Blog podcast és rádióműsorában.

Az év magyar dala

Shakin': Sllik

A legjobb kortárs magyar zenei formációt egyszer már vendégül láttuk Rocksarock című műsorunkban, nemsokára pedig újabb interjúval jelentkezünk velük. Azt a hírt kaptuk, hogy valami nagyon készülőben van!

Ti mit gondoltok az idei zenei évről? Írjátok meg nekünk.