A közelgő Mikulás alkalmából újabb izgalmak hullanak elétek – tőlünk, a jóízlésű Nagylemez Blog jóvoltából. Néhány rendkívül kiemelkedő, ám kevéssé ismert koronggal lepünk meg titeket. Szám szerint HATtal.
Jack Bruce: Songs for a Tailor (1969)
Minden idők legnagyobb basszusgitárosa és egyik legkiválóbb zeneszerzője a Led Zeppelin jelentőségéhez egyedül fogható Cream feloszlása után folytatta alkotói kalandozását. Olyan útra tévedt, amit csak kevesen jártak: a komolyzenei, a jazzes, a folk, a blues, a soul és a rock hatásokat nagyjából egyenlő arányban vegyítette a hetvenes évek első felében. Első szólólemeze az akkoriban divatos énekes-dalszerző stílus személyességével kerül közel a hallgató lelkéhez. Az album valójában novellasorozat, naplótöredék – zenei és szöveges egységet alkot (előbbit Bruce, utóbbit Peter Brown jegyzi). A Songs for a Tailor egyszerre zenei és irodalmi élmény, nem mellesleg az egyik kedvenc albumom. Méltatlanul elfeledett anyag a forradalmi Cream lemezek árnyékában.
Miles Davis Featuring Robben Ford & Carlos Santana: Giants Stadium Concert (1986)
Ügyesen nyugtázza az internet népe Miles Davis népszerű koncertvideója alatt, hogy a nyolcvanas években még stadionkoncerten játszottak dzsesszt. A legnagyobb pont Tutu című aranylemezének debütje előtt, 1986-ban lépett fel az egyik legegyedibb zenei univerzumot megálmodó Carlos Santanaval és a szó szerint blues-fusionben mozgolódó Robben Forddal. Kitűnő koncert, rettenetesen energikus, aki ettől nem indul be, az nem tudom, milyen zenére vágyik. Érdemes Miles Davis színpadi mozgását is megfigyelni. Karakteres.
Duran Duran: Rio (1982)
Rég történt már olyan a popkultúrában, hogy valaki a képünkbe vágott egy a művészet egészére vonatkozóan sorsfordító, új korszakot nyitó albumot. Johnny Szita pontosan ki tudná fejteni, hol kezdődött az egész évtizedet uraló Új Romantika és Új Akadémizmus a zenében, egy viszont biztos: az áttörést a Rio hozta el. Nézzétek meg ezeket fiatalos, színpompás képeket és vágásokat, amik megdöntötték a diszkó-korszakot és a Thatcher-éra jegyében kisöpörték a színpadról a punkokat. Megszületett a VIDEÓKLIP és egy teljesen új zenei irányzat. A saját korának stílusát legegyértelműbben definiáló Duran Duran azonban túl is nőtt a nyolcvanas éveken, hiszen akkoriban teljesen atipikus jazzes és klasszikus rock jegyekkel töltötte fel zenéjét, ami pályatársai közül kevesekre volt csak igaz. John Taylor (basszus) a király!
Jimmy Page, Robert Plant: Walking Into Clarksdale (1998)
A Zeppelin jelentősége olyan beláthatatlan, hogy gyakran még a rajongók figyelmét is teljesen leköti az a nyolc klasszikus album, ami mellett egyébként egy rakás hasonlóan színvonalas, izgalmas és újszerű (!) anyagot készítettek a nagy évek után. Segítek nektek, hogy megismerjétek ezt a korszakot. Elsőként a kilencvenes évek alternatív rockos, grunge-os elemeit érezhetjük (oktáver blues a Jack White előtti időkből),
John Paul Jones: The Thunderthief (2001)
Jones legjobb szólólemezén az egész zenetörténetet szintetizálja, a kevercs a jövő lehetséges zenei irányaiba mutat,
Robert Plant: Lullaby and the Ceaseless Roar (2014)
a 2014-es Plant LP pedig még előbbinél is radikálisabban eltávolodik a napjainkra unalmassá váló fősodortól. Az ajánlott triászt átfogja a nyugaton még alig befogadott keleti zenék, a blues, a jazz, a hagyományos rock, a klasszikus zene, sőt néhol a punk iránti érdeklődés. A hangvétel semmiképp sem a múlté, hanem a jövőé.
Készüljetek, egyszer majd folytatom.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.