N büntetőjog tanárnő szavai hónapok óta visszhangoznak a fejemben. (Magam sem tudom, hogy mit keresek a jogi egyetemen, amolyan hosszú távú befektetés ez állítólag.) Míg a hetvenes években tanárock és diákok gátlástalanul füstöltek előadásokon, utcán, metrón, étteremben, régen a cigi, ma tetkó a hiányosságainkat kompenzáló szexepil, jogtudósok szerint záros határidőn belül egyenesen tiltani fogják a dohányzást Európában.
Változnak az idők és generációnk kényelmetlenül érzi magát a világban. Esdeklő szemekkel néz jobbra, esdeklő szemekkel néz balra és kéri a felszabadító, megváltó új életet. Kérésünk meghallgattatik: új illemkódex, magatartási útmutató, életmód iránytű készül nekünk, polgároknak, hogy a helyes módon élhessünk. Noha a rivális kódexek közül még nem tudjuk, hogy melyik az igaz (egyelőre folyik a szent háború), valahogy mindegyik igényt tart a hálószobámra.
És itt kezdődnek a problémák. Én ugyanis nem szívesen adom a hálószobámat. A sarockban rock and roll lemezek fekszenek szigorú abc-sorrendben, falamra hosszú hajú férfiakat aggattam, ismerős arcok ülnek törökülésben egy színes szőnyegen, csütörtök délután meztelen rézbőrű lánnyal napozunk az erkélyen. És ott van az ágy. Roppant kellemetlen dolog idegeneket beengedni oda. Tulajdonképpen köszönés nélkül kergetem el a betolakodókat, pártkitűző ide vagy oda. Az én hálószobámban ugyanis még csukott ablaknál is szabad cigizni!
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.