LUCY GYÉMÁNTEGEKBEN SÉTÁL

2018. december 23. 22:12 - SZJ75

Diogenidész elmélkedései a pszichedelikus zenéről - I.rész

 

LUCY GYÉMÁNTEGEKBEN SÉTÁL[1]avagy

SZUB(OB)JEKTÍV ELMÉLKEDÉS

A PSZICHEDELIKUS/HIPPI ELLENKULTÚRÁRÓL

(SOK-SOK ZENÉVEL)

 

 

Ha a Hold a Hetes Házban jár

S Jupiterrel együttáll Mars,

Ha béke igazgat bolygót

S a szeretet csillagokat –

Az lesz a Vízöntő Korszaka.

 

Rokonszenv és együttérzés,

Harmónia és megértés,

Nincs több gúny és gonosz álca,

Csak az élet arany álma,

Bűvös kristály-látomása

És a szellem szabadsága –

Ez a Vízöntő.

 

HAIR: Aquarius[2]

 
esoben_2018.jpg

Szita János: Pszichedelikus Pad reményei az esőben (2018)

Prelúdium

    Bár nem vagyok – és soha nem is voltam – drogos, a pszichedelikus címszó alá tartozó zenék jelentős részét már csak koromnál fogva is igen kedvelem (ráadásul jómagam '68 óta mindmáig megátalkodottan megmaradtam hippinek, vagyis valamiféle őslénynek, aki még mindig a magáénak vallja a mottóban felsorakoztatott, mára igencsak elavultnak tartott értékeket), s szeretném újra bevinni azokat a köztudatba. Ezért döntöttem úgy, hogy hosszabban foglalkozom velük, amiért is előre elnézését kérem mindazoknak, akiket ez egyáltalán nem vagy csak nálamnál kevésbé érdekel. (Igaz, e bocsánatkérés voltaképp álságos, hiszen aki egyáltalán a kezébe vette ezt a szöveget, az – épp ezzel – máris bizonyította, hogy legalább valamennyire foglalkoztatja a téma.)

   Ahhoz viszont, hogy viszonylag érdemben beszélhessek ezekről a zenékről, előbb muszáj foglalkoznom mindazzal, ami létrejöttükhöz kulturális – vagy mondjuk szub- és/vagy ellenkulturális – hátteret teremtett, ami létrehozta létezésük és népszerűségük közegét: magával a pszichedeliával és a tudattágító szerekkel, mindenekelőtt az LSD-vel (véletlenül sem népszerűsíteni akarván ezeket az anyagokat! sőt!); az ezek hatásaira építő, azok kifejezésére törekvő pszichedelikus (drog)kultúrával (ha a fűnél, azaz a marijuanánál keményebb – mert fizikai függőséget is okozó – alkoholnak, nevezetesen a kereszténységben kifejezetten szentnek tekintett bornak és a hivatalosan is kis hazánk egyik büszkeségévé, hungaricummá nyilvánított pálinkának lehet – ráadásul a nyomtatott és elektronikus médiában egyaránt agyonreklámozott! – kultúrája, akkor az alább említendő szereknek miért ne lehetne?); az ezzel meglehetős szorosan összefüggő hippi ellenkultúrával (ebből következik, hogy elég sok szó esik majd olyan előadókról is, mint például a Rolling Stones, akik zeneileg ugyan csak esetleges kapcsolatban állnak a pszichedeliával, ám ebben jelentős szerepet játszanak);s mindehhez alapból meg kell határoznom, jómagam mit is értek ellenkultúra alatt, mekkora jelentőséget tulajdonítok annak, illetőleg az oly sokat csepült populáris kultúrának és populáris zenének.  

6901-rolling-stones.jpg

A Rolling Stones 1969-ben

    Azért kell így tennem, hogy mindezek együtteséből olvasóim előtt legalább vázlatosan kirajzolódjék az a közeg, melyben ezen muzsika gyökerezett, kicsírázott, néhány évig virágzott, majd melynek eltűnésével maga is elhervadt, ám hátrahagyva korszakos jelentőségű hatását a populáris zene történetében (is).

   Előrebocsátom, hogy az olvasó rengeteg dalszöveggel és hasonlóval fogja majd szembetalálni magát. (Nyugi! Nem saját förmedvényeimmel. Azért odáig még én se merészkednék el. Én „csupán” magyarítottam őket. Ami önmagában véve is kellő mértéktelenségű pofátlanság a részemről, nemdebár. Hozzányúlni John Lennon, Jimi Hendrix, Jim Morrison és a többiek ihletett, ráadásul pszichedelikus ragyogású szövegeihez? S mi több: úgy, hogy előtte föl se pörgetem magam semminő anyaggal? Nonemááááááá!) Mert igaz ugyan, hogy szándékomban áll komolyan figyelembe venni témám társadalmi, pszichológiai stb. aspektusait is, de akárhogy van is, végeredményben – mondjuk úgy: a háttérben – mindvégig arról a művészetről lesz szó, mely ezeket érzéki/érzékletes (azaz a szó eredeti, valódi értelmében vetten esztétikus) formában megfogalmazza. Márpedig hogyan is közelíthető meg bármely művészet adekvát módon másként, mint magukon a körébe tartozó műveken keresztül? Egyébiránt – épp a zenének ezen mozgalom alakulásában/alakításában játszott középponti szerepe okán – az ellenkultúra számos eleme (gondolkodásmódja stb., de – mint látni fogjuk – időnként még belülről értelmezett története is) és azokhoz kapcsolódó jelszava e dalszövegekben fogalmazódott meg a legadekvátabb módon, így azok idézése majdhogynem elkerülhetetlen.

   Csupán írott anyagról lévén szó, nincs lehetőségem rá, hogy e dalszövegek mellé a megfelelő hanganyagot is prezentáljam, ami pedig szükséges lenne ahhoz, hogy meggyőzően igazolhassam vélekedésemet. Reményeim szerint azonban fel tudom kelteni a pszichedelikus zene iránti érdeklődést annyira, hogy szövegem hatására az olvasó egyszerűen kíváncsi lesz, s valamilyen módon mégis meghallgatja legalább az általam említett számokat.

  Legalábbis illendő előre bejelentenem azt is, hogy – bár valamiféle tanulmány- vagy esszészerűséget szándékozok írni – bizonyos értelemben borzasztó szubjektív leszek, s nem csupán a megidézendő előadók és zenék összeválogatásánál.

920x920.jpg

Tom Wolfe a 60-as években

   Szubjektív leszek abban az értelemben, ahogy például Tom Wolfe volt az a „The Kandy-Koloured Tangerine-Flake Streamline Baby”[3] írása közben, mely – ma már tudom – azóta alapjaiban határoz meg mindent, amit publicistaként/esszéíróként összehoztam, amióta 1970-es magyar kiadása a megjelenés után szinte azonnal a kezembe került, s azonmód ronggyá is olvasódott. A kötet bevezetőjében Wolfe elmondja, hogy amikor a custom cars[4] világáról szóló címadó riportot írta az Esquire magazinnak 1963-ban, egyszerűen leblokkolt, így csupán annyit csinált, hogy összeírta jegyzeteit s egy levélben elküldte azokat Byron Dobell szerkesztőnek. Aki viszont nem tett mást, mindössze annyit, hogy lehagyta a levél elejéről a „Kedves Byron!” megszólítást, majd a jegyzeteket úgy, ahogy voltak, leközölte cikként. Így született meg a többek között Robert Christgau, Truman Capote és Norman Mailer (no meg másik nagy kedvencem, Susan Sontag) képviselte, a korábbi újságírás szikár tárgyilagosságával tudatosan szakító, kőkeményen szub(ob)jektív – vagyis már jellegénél fogva sem a hírügynökségeknek és a napi sajtónak, hanem az elemzőbb hetilapoknak és folyóiratoknak szánt –, bizonyos értelemben mindig a publicisztika és a szépírás határain lavírozó New Journalism[5] egyik irányadó, s mindjárt mesterfokú darabja, mely tehát szigorúan ragaszkodik a tényekhez – azaz objektív –, ám azok csoportosítását, értékelését stb. teljesen szerzőre hagyja – vagyis voltaképp tökéletesen szubjektív. Témám esetében már csak azért is helyénvalónak vélem ezt a fajta megközelítést, mert azon kívül, hogy az említett szerzők nem elhanyagolható szerepet töltöttek be abban, épp a pszichedelikus/hippi ellenkultúra egyik karizmatikus figurája, Jim Morrison fogalmaz meg – egy speciális, mondhatni: határesetre levetítve – valami egészen hasonló hozzáállást „Wilderness. The Lost Writings of Jim Morrison”[6] címmel összeállított verskötetének „Prológ”-jában:[7]

truman-capote-getty.jpg

Truman Capote 1980-ban

tumblr_nf4mvxetrq1snb6qwo1_1280.jpg

Jim Morrison 1971-ben 27 évesen.

   Úgy vélem, az interjú egy új művészeti ág, önmagunk meginterjúvolását pedig a lehető legkreatívabb lépésnek tartom. Kérdéseket teszel fel önmagadnak, s azokra megpróbálod meglelni a válaszokat. Az író nem tesz egyebet, mint válaszol egy sor ki sem mondott kérdésre.

  Olyan ez, mint mikor a tanúk padján válaszolsz a kérdésekre. Azon a különös helyen, ahol megpróbálsz pontosan felidézni valami múltbéli történést, s őszintén akarsz visszaemlékezni arra, hogy mit is próbáltál tenni akkor. Ez pedig döntő lépés a szellem fejlesztésekor. Az interjú gyakorta ad lehetőséget arra, hogy szellemed kérdésekkel szembesítsd, ami viszont nem egyéb, mint maga a művészet. Az interjú sokszor teszi lehetővé azt is, hogy próbálj eltüntetni mindenféle üresjáratot… meg kell próbálnod egyértelműnek, pontosnak, lényegre törőnek lenni… csak semmi szófosás. Az interjú előzményei a gyóntatószék, a vita és a keresztkérdések. Mihelyt egyszer kimondtál valamit, nem igazán szívhatod vissza. Elkéstél vele. Ez egy meghatározó létpillanat.

alsoors_reformatus_templom.jpg

   Szita János : A fény felvarrása (2016)

   Meggyőződésem, hogy az a fajta írás, amibe épp most vágok bele, bizonyos értelemben épp az ilyen önmagammal készített interjú kategóriájába tartozik. Kérdéseket teszek fel magamnak: Vajon csak azért tulajdonítok-e máig érvényes tartalmat és hatást ennek az ellenkultúrának, mert negyvenöt évvel ezelőtt imádott nővérem, az 1970-ben elhunyt Kata vitt el a magyarországi hippik közé? Vajon csak attól gyakorol-e rám máig katartikus hatást Michelangelo Antonioni 1970-es, több szakértő által is a hatvanas évekbeli diákmozgalmakat a legadekvátabb módon ábrázoló alkotásnak tekintett „Zabriskie Point” című filmje,[8] mert egyébként is mindenre nyitott szüleim annak láttán értették meg, mi vonzott magához visszavonhatatlanul, s mert – miután megnéztem – én csábítottam el rá néhány gimnáziumi osztálytársamat (naná, hogy csajokat is!), akik a mozi után elkezdtek valahogy másként tekinteni rám? Vajon csupán attól tartom-e populáris zenei remekműnek a Led Zeppelin „Stairway to Heaven[9] című darabját, mert épp e dal koncertváltozata szolgáltatta a „kísérőzenét” 1978 februárjában első ölelkezésünkhöz Anduval, alig néhány hónap múlva autóbaleset áldozatává lett csodálatos, gyönyörű első feleségemmel? Vajon csak ezen többnyire fájdalmas, mert valamely elvesztett Szerelmetesemhez közvetlenül kötődő élmények/érzelmek okán tehát, vagy van-e ezeknek a személyes kötődésen, a nosztalgikuson túlmutató értéke, jelentősége is? S e szubjektív kérdésekre megpróbálom a lehető legobjektívebb, minden számomra hozzáférhető tényt és szempontot szem előtt tartó válaszokat adni.

Michelangelo Antonioni : Zabriskie Point (1970) 

  Ez a – nézetem szerint egyébiránt számos, magát teljesen objektívnek tartó/állító kutató és esszéíró témaválasztásának, közelítésmódjának, s mi több: ítéleteinek hátterében meghúzódó –, alapjaiban tagadhatatlanul szubjektív tárgyilagosság eredményezi az én esetemben például azt, hogy – bár tudok róluk és munkám közben számolok is esetleges hatásaikkal – szövegemben egyszerűen „megfeledkezek” bizonyos negatívumokról. Nem tagadom és nem is titkolom azokat, csak… Hiába ismerem tehát például a Woodstock színpadán lezajlott Abbie Hoffman-incidens részletes történetét,[10] nem fogok beszélni róla. Nem, mert én magam – a fent mondottakból természetesen következő „elfogultsággal” – úgy ítélem meg, hogy az mintegy „idegen test” mind magán a fesztiválon (ettől szükség esetén még el tudnék tekinteni), mind a hippik világhoz való viszonyában, az egész pszichedelikus/hippi ellenkultúrában. Márpedig én most arról írok.

   De szubjektív leszek abban az értelemben is, hogy eltekintek attól a vitathatatlan ténytől, hogy a hippik túlnyomó többsége csak divatból volt az: rajongott Jimi Hendrixért, a Grateful Dead-ért és a többiekért, élvezte, hogy bármilyen – színes, csiricsáré stb. – ruhát magára vehet, ki akarta használni a hippik szexuális szabadságát/szabadosságát, vagy egyszerűen csak meg akarta kóstolni az LSD-t. Mára viszont jól fizetett hivatalnok vagy egyéb „józan életű” honpolgár, aki tökéletesen beilleszkedett az általa ifjonti hevületében oly mélyen megvetett establishment gépezetébe. De nem is kell erre figyelemmel lennem, hiszen pontosan tudom, hogy minden mozgalomban elenyésző kisebbséget jelent az az „elit”, amelyik igazából tudja, mit miért és hogyan csinál, s életük későbbi alakulása okán még ebből az „elitből” is csupán keveseknek juthat osztályrészül, hogy évtizedek múltával se kényszerüljenek föladni önmagukat.

   Szubjektív leszek tehát. Épp azért, mert én mindmáig hippi vagyok. Hippi, megközelítőleg abban az értelemben, ahogy azt Woodstock egyik résztvevője fogalmazta meg az ott forgató filmeseknek:[11]

 … úgy látom, ez valami kitaláció: t'od, drogok, meg forradalom, meg egyesült front, meg minden. Én csak… t'od, emberi lény vagyok és nem is akarok több lenni. És nem… t'od, nem akarok tömeges változást, mert a tömeges változás csak tömeges agybajt hozhat magával, ha értesz. Én csak önmagam akarok lenni és kitalálni… találni egy olyan helyet, t'od, ahol fenntarthatok magamban egyféle belső egyensúlyt. T'od, ez valamiféle Hamlet-trip. Lenni vagy nem lenni?

Alapjaiban egy ilyesfajta gondolkozással közelítem hát meg választott témámat, s teszem fel a kérdést:

Miért épp a pszichedelikus zene?

    Mindenekelőtt azért, mert jó: többnyire kiváló előadók közvetítette élménydús, élvezetes és tartalmas muzsika, gyakorta szinte – esetenként, például John Lennonnál és Jim Morrisonnál pedig egyértelműen – költői értékű, nem ritkán szürreális képeket használó, igencsak gondolkozásra késztető szöveggel.

  Ha ennél kevésbé szubjektív és sokkalta „tudományosabb” meghatározásra vágyok, akkor úgy kell fogalmaznom, hogy azért, mert önmagában véve is rendkívül sokszínű, összetett jelenség, ami ennek okán nem csupán megérdemli, de egyenesen igényli is a részletes vizsgálódást.

     A pszichedelikus zene megnevezés ugyanis a populáris zenei irányzatok és stílusok azon széles körét öleli fel, melyek megkísérlik reprodukálni és/vagy fokozni az úgynevezett pszichoaktív anyagok, azaz – merem őket nevükön nevezni – a hallucinogén drogok általi tudattágításban szerzett tapasztalatokat (melyek összetettsége meggyőződésem szerint egyébiránt szükségszerűen vezetett a zene és a szöveg említett egyre bonyolultabbá válásához). Az irányzat a hatvanas évek közepén bukkant fel az amerikai és brit folk- és blues rock együttesek körében. Amiből egyébiránt természetesen következik, hogy – bár az annak körébe tartozó muzsikák (mint ezt hamarosan látni is fogjuk) kétségtelenül mutatnak közös vonásokat – nem annyira zeneileg, sokkalta inkább gondolatilag és tartalmilag, a közvetíteni szándékozott élményanyag szempontjából tekinthető/tekintendő többé-kevésbé „egységes” vonulatnak.

   Ez eddig mind igaz, ám ettől még mindig megválaszolatlan marad az alapkérdés: Ha – mint ezt fentebb állítottam – írásom célja elsősorban a pszichedelikus/hippi ellenkultúra bemutatása, akkor…

 

… miért épp a zene?

   Nemes egyszerűséggel mondhatnám, hogy csupán azért, mert azt szeretem. S ezzel igazat is mondanék. Mint ahogy azzal is, ha a mából, vagyis közel félszáz évvel későbbről visszatekintve kijelentem, hogy a pszichedelia hatvanas évekbeli virágzása – vélhetőleg épp ifjúsági ellenkultúra volta okán – épp abban hozta létre a legmaradandóbbat. De bármelyik állításból indulok is ki, azt feltétlenül meg kell jegyeznem, hogy a témámat felölelő (a közvetlen s a mozgalomhoz egyébiránt szervesen ízesülő előzményeket, például a beatek tevékenységét vagy a rock-and-roll szubkultúrát nem számítva hozzá, természetesen) kevesebb mint tíz esztendőnek a társadalmi fejlődést mindmáig sok téren – az etatizmus legalább időleges enyhülése, a különféle polgárjogi mozgalmak viszonylagos sikere, a nem nyugati/keresztény kultúrák mind jobb megismerése és a fejlődés egészére gyakorolt egyre erőteljesebb hatása, a mindenféle másságok iránti növekvő tolerancia, a szexuális viselkedés lényeges változása stb. – alapvetően befolyásoló, bár szükségszerűen rövidéletű ellenkulturális mozgalmában a pszichedelikus zene kiemelkedő jelentőségű közvetítő eszköz volt.

Hogy miért?

Erre akár többféle „magyarázat” is adható:

    Az első lehetőség szinte közhelyszerűen „konvencionális”: arról szól ugyanis, hogy a zene (Luther kifejezésével élve „Isten legtisztább hangja”) – különösképp a hallgató alaposabb előképzettsége nélkül is könnyen megközelíthető, az értelmezést többnyire szöveggel is „megkönnyítő” populáris zene – az a művészeti ág, amelyik (talán a filmet kivéve?) a leginkább érthető s egyben élvezetes az átlagos, de még az annál alacsonyabb kulturáltságú közönség számára is. Jó esetben közvetíthet tehát olyan „üzenetet” – előidézve ezzel a katarzis különb-különb nemeit az extatikus sikoltozástól az elgondolkozásig -, aminek megértése más médium esetén nehezére esne számos fogyasztójának/befogadójának. Ráadásul a zene minden esetben feltételez valamiféle interakciót: lemezről hallgatva többnyire legalább ritmusára mozdul a láb, koncerten pedig az együtt mozgás, éneklés stb. révén egyértelmű – bár ebben az összefüggésben csupán ideiglenesen ható – „közösségteremtő erő”, arról nem is beszélve, hogy épp a pszichedelikushoz hasonlóan improvizatív muzsikák esetében a közönség viszonyulása közvetlenül befolyásolja a koncerten elhangzottak – Jim Morrison költői képével élve a „pillangó sikolya” – milyenülését, az egyes számok időtartamát stb.

  S mi több: a zene – legőszintébb meggyőződésem szerint az imént említett lutheri meghatározásból szükségszerűen következően – akár az egyik leghatékonyabb közösséget teremtő és fenntartó kulturális tényezőnek tekinthető/tekintendő (mint ezt az én számomra a magyarországi roma önszerveződés/polgárjogi mozgalom mintegy huszonöt éves története is világosan igazolja). Nyilván nem véletlen, hogy a pszichedelikus/hippi ellenkultúrával szoros kapcsolatban álló beatnemzedék költőire – mindenek előtt Allen Ginsbergre – oly meghatározó Walt Whitman „I Hear America Singing”[12] című verse 1860-ban épp egy zenei képben fogalmazza meg a maga hazaszeretetét, az amerikai nemzethez, mint közösséghez tartozását. De az én olvasatomban – rengeteg hasonló mellett – erről szól például Whoopi Goldberg egyik sikerfilmje, a  „Sister Act 2[13] is, igaz, igencsak hollywoodias megközelítésben.

    A zene, mint az általuk egységesen elfogadott értékeket közvetítő médium azért is bír kiemelkedő jelentőséggel különösen az alávetett és/vagy marginális helyzetben élő közösségek megtartásában, mert részint alapesetben, azaz kizárólag az emberi hangra építő dalként nem igényel semmiféle anyagi befektetést, részint – bár az épp illetékes, formális és informális Hatalom részéről egyaránt korról-korra voltak ilyen irányú törekvések, ezt célzó rendelkezések – épp e vonásából következő módon egyszerűen korlátok közé csak látszólag és viszonylagosan szorítható, lényegileg ellenőrizhetetlen kommunikációs csatorna (nézetem szerint épp e vonása okán játszik/játszhat oly centrális szerepet a Hatalom nyomása alóli szabadulásra, valamiféle „alternatív erő” létrehozására törekvő szub- és ellenkulturális mozgolódásokban is). Egészen pontosan arról van szó tehát, amit a már első albuma címének „szójátékával” és a lemezborító megjegyzésével[14] is tudatosan provokáló Eric Burdon & The War így énekelt meg  „They Can't Take Away Our Music című darabjában:[15]

Közöset érzünk veletek,

Szabadságotoktól fosztott emberek.

A múltbéli nehéz korszakokban

Az egyszerű nép osztozott a dalban.

Mi fegyverünk? Miben bízhatunk?

A reményben: az éjt szétoszlatja dalunk.

 

Egyet tudok biztosan.

Büszkén mondom, s hangosan.

 

Ez nem tárgy. Egy gondolat.

Lelkem mélyéből fakad.

 

Járva-kelve szerteszét

Elhozzuk üzenetét.

 

Értsd hát jól meg ezt a dalt,

A fényt árasztó hangokat.

 

Bár gyötrő a helyzeted,

Van valamink, csak neked.

 

A zenénk csak a miénk. A zenénk

Nem vehetik tőlünk.

 

Bár a gettó jéghideg,

Mi tűzbe hozzuk lelkedet,

 

S mikor fázol piszkosul,

Ez melegítőn rád simul.

 

Fivéred megölve bár,

S eltagadták szent jogát.

 

Üzenetünk így beszél,

Szavait így zúgja szél:

 

A miénk a diadal,

Míg egymásért szól a dal.

 

S a zenénk csak a miénk. A zenénk

Nem vehetik tőlünk

 

Az övék az életünk,

De a zenénk nem vehetik tőlünk...

   S megközelítőleg ugyanezt állította – kevésbé költőien fogalmazva s „csupán” a kultúrára vonatkoztatva – Michael Lang, a számos, e körbe tartozó előadó – például az Incredible String Band, Crosby, Stills, Nash & Young, Sly & The Family Stone, Country Joe & The Fish, a Grateful Dead, a Jefferson Airplane, Janis Joplin és Jimi Hendrix – részvételével 1969 augusztusában lezajlott woodstocki hippi-ünnep egyik kitalálója és szervezője is, így fogalmazva meg erre vonatkozó véleményét a Michael Wadleigh által rendezett, a fesztiválról készített dokumentumfilmben:[16]

R – Mije van a zenészeknek, hogy ilyen jól kommunikálnak a srácokkal?

L – Zenéjük.

R – De hát zenéjük mindig volt.

L – A zene mindig is fontos kommunikációs csatorna volt. Csak most a zene és ez a fajta szöveg kicsivel jobban átitatja a társadalmat, mint korábban.

R – Valamit el kell mondanom neked. Megszólal bennem egy hang, amikor hallgatom ezt a zenét. Meg tudod-e mondani, mire is gondoljak, miközben hallgatom? Hogyan beszél ez a zene? Miről szól? Értesz?

L – Arról szól, ami itt mostanában történik. És ha figyelsz a szövegekre, figyelsz a ritmusra és arra, ami a zenében ott van, megtudhatod, mi történik a kultúrában.

   S végső soron a zene mint olyan egyfajta intimitásáról s egy életen át tartó velünk-való voltáról szól – sok egyéb mellett – a Doors is a „When the Music's Over”az előbb említett, nem is kissé szürreális/morbid költői képpel gazdagított – egyben az egész pszichedelikus/hippi ellenkultúra egyik legfontosabb jelszavát is megfogalmazó – szövegében, ekképp:

 The Doors 1968-ban

Fülembe cseng egy gyengéd hang.

Hajolj közel, hogy te is halld:

A Világ kell! Most, azonnal!

Mert vár.

Vár?

Vár!

Bűvös az éj, bébi.

Lásd meg a fényt, bébi!

Ments meg!

Jézus!

Ments meg!

Így ha a dal már nem szól…

Ha a dal már nem szól…

Ha a dal már nem szól,

Oltsd ki a fényt!

Oltsd ki a fényt!

Oltsd ki a fényt!

 Mert a zene mindig benned él.

Járd tűztáncod, míg csak élsz!

S a zene végig elkísér,

Míg jő A Vég.

Mert jő A Vég.

És itt A Vég.

img025.jpg

 Szita János : I AM (2015)

Mondhatni persze, hogy az idézett két dal nem tesz egyebet, mint újrafogalmaz egy évszázadok, netán évezredek óta létező dalszöveg-közhelyet. E megállapítás tökéletesen igaz ugyan, ám ez nem kérdőjelezi meg mondandójuk helytállóságát, hisz ne feledjük: a közhelyek többnyire olyan igazságok, melyek – épp ennek okán! – annyiszor hangzottak el, hogy már a könyökünkön jönnek ki. A populáris zenei rendezvények szervezéséből élő, tehát szükségszerűen elfogult Lang e véleménye pedig sokak szerint némileg túlzó és vitatható lehet, de igaza mellett sok minden szól.

 E bizonyítékokra vissza is térek majd, csak előbb még néhány szó magáról a zenéről… s arról, ami mögötte – nem is titkoltan – meghúzódik.

 /A folytatás itt olvasható./

 

                                                                                                  A szerző a blogunk szellemi támasza, Diogenidész

 

[1] A cím utalása: Lucy in the Sky with Diamonds. Előadó: Beatles. Szerzők: Lennon-McCartney. Első megjelenés: Sergeant Pepper's Lonely Hearts Club Band LP, 1967. Kiadta: Parlophone.

[2] Vízöntő. In Hair. Szerzők: Ragni-Rado-McDermot. Első megjelenés: LP, 1967. Kiadta: RCA. (Amennyiben külön nem jelzem, a dalszövegek és idézetek a saját magyarításaim.)

[3] Megjelenés éve: 1965. Kiadta: Farrar, Straus & Giroux. Magyarul: Kandírozott mandarinzselészínű áramvonal. Fordította: Bartos Tibor. Kiadta: Európa,1970.

[4] Méretautósok – az eszméletlenségig felturbózott motorokra szinte a felismerhetetlenségig átformált, időnként teljesen új karosszériát építők.

[5] Új zsurnalizmus.

[6] Rengeteg – Jim Morrison veszett irományai. Kiadta: Penguin Books,1990.

[7] Prologue – Self-interview.

[8] Rendező: Michelangelo Antonioni. Operatőr: Alfio Contini. Forgatókönyv: Michelangelo Antonioni, Fred Gardner, Sam Shepard, Tonino Guerra és Clare Peploe. Főszereplők: Mark Frechette és Daria Halprin. Zene: Pink Floyd, Jerry Garcia, Grateful Dead, Rolling Stones, Youngbloods, Kaleidoscope, Patti Page, John Fahey és (nem jelzetten) Roy Orbison. Gyártó: MGM.

[9] Lajtorja a Mennybe. Szerzők: Page-Plant. Első megjelenés: Led Zeppelin IV (Four Symbols) LP, 1971. Kiadta: Atlantic. A hivatkozott koncertváltozat rögzítésének helye is időpontja: Madison Square Garden, New York, 1973. Első megjelenés: The Song Remains the Same LP, 1976. Kiadta: Atlantic/Swan Song.

[10] Az incidensről rövid beszámoló olvasható az angol Wikipediában a vonatkozó szócikk Controversy at Woodstock alfejezetében (http://en.wikipedia.org/wiki/Abbie_hoffman), hangfelvétele pedig hallható a Who „Thirty Years of Maximum R&B” című négylemezes válogatása (Megjelenés éve: 1994. Kiadta: Polydor, MCA, Geffen) második CD-jének 20. felvételeként  „Abbie Hoffman Incident” címmel. Bővebben Abbie Hoffmanról és a yippie-mozgalomról: http://www.c3.hu/~ligal/ManaHoffman.html.

[11] Az általam használt változat: Woodstock – 3 Days of Peace & Music. Director's Cut, 1994. Rendezte: Michael Wadleigh. Társrendezők: Thelma Schoonmaker és Martin Scorsese. Operatőrök: Michael Wadleigh, David Myers, Don Lenzer és Richard Pearce. Hang: Dan Wallin és L. A. Johnson. Gyártó: Wadleigh-Maurice/Warner Bros.

[12] Hallom Amerika dalát. Szerintem legjobb magyar fordítása Szabó Lőrinctől származik.

[13] Apácashow 2, 1993. Rendező: Bill Duke. Operatőr: Oliver Wood. Forgatókönyv: James Orr, Jim Cruickshank és Judi Ann Mason. Főszereplők: Whoopi Goldberg, Kathy Najimy, James Coburg és Maggie Smith. Zene: Miles Goodman. Gyártó: Touchstone Pictures.

[14] Az album címe: Eric Burdon Declares War (1970, kiadta: MGM). A cím jelentése részint „Eric Burdon bejelenti a War megalakulását”, részint „Eric Burdon hadat üzen”. S hogy kinek, milyen céllal? A lemezborítón olvasható kijelentés szerint  „We the People, have declared War against the People, for the right to love each other” (Mi, Emberek, Háborút indítunk az Emberek ellen a jogért, hogy szerethessük egymást).

[15] A zenénk nem vehetik tőlünk. Szerzők: The War-Goldstein. Első megjelenés: Black-Man's Burdon LP, 1971. Kiadta: MGM. A dupla album címe él azzal a lehetőséggel, hogy az énekes vezetékneve gyakorlatilag ugyanúgy ejtendő, mint az utolsó szó F. D. Moret 1920-ban megjelent, az amerikai feketék társadalmi helyzetét kritikusan elemző könyve, a  „Black-Man's Burden” (A feketék terhe) címében, mely viszont tudatos válasz Rudyard Kipling amerikai kolonializmust – benne a rabszolgatartást is – dicsőítő, 1890-ben írott versére, melynek címe „White-Man's Burden” (A fehérek terhe).

[16] In Woodstock – 3 Days of Peace & Music. Director's Cut.

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://nagylemez.blog.hu/api/trackback/id/tr3114503170

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.